Mészszag a szájból


A festészet védelmében Kollár György esztergomi kiállításáról Egy hónappal ezelőtt Zürich város központi múzeumában német romantikus festők táblaképei előtt őgyelegtem. Kicsit idegenül, kiszolgáltatottan az elfutott időnek, bele-beleütközve kopár és érzelmes sziklákba, romokba, eltévedve egy-egy elsötétített erdőben vagy mitologikus idillek között. Sőt talán mondanom se kellene, hogy a romantikától elszakíthatatlan, gyötrődő tengerek s hányódó hajók szimbolikus látomásai is ott himbálóztak körülöttem.

A kivételes élmény azonban így sem maradt el. Idegenkedésem és távolságtartásom fegyelmét egy sorból kilógó, rendhagyó mű váratlanul szétfoszlatta. Caspar David Friedrich egyik festménye előtt álltam. A festmény nemcsak a kiállított képek sorából vált ki, hanem a korából is. Nincs rajta jelenet, se tér, se távlat, se történetet hordozó személy. Csak színek vannak rajta: vékony, földszínű csík, fölötte hatalmasan gomolygó barnás feketeség, amely minél magasabbra emelkedik, annál oldottabb, áttetszőbb, örökéletűbb.

Mintha a föld, a tenger, a mindenség egymásba mosódó arcképét látná az ember.

  1. Aztán Petőhöz fordult Gergely: - Hát te mért vagy olyan kókadt?
  2. Gárdonyi Géza: Egri csillagok
  3. Nyelv giardiasisban
  4. Ze nám Kossuth s Batthánym Slobodu daruje.
  5. És a katonákhoz fordult: Két dárdás katona a paraszt mellé lépett.
  6. Embertől megfertőződhet ascaris- szal
  7. К счастью, начиная от водопада река текла на юг линией слишком прямой, чтобы быть естественного происхождения, и им было удобно держаться берега -- это позволяло избежать битвы с самой густой порослью нижних этажей леса.
  8. Элвин хотел было ответить: "Модель, я полагаю"; но ответ этот был столь очевиден, что наверняка являлся ошибочным.

A kozmosz átszellemült portréját. Nem a párát, és nem azt az űrbéli valamit, amit némely műkedvelő filozófus és költő a könnyebbség kedvéért semminek nevez, hanem a többrétegű világegyetem lelkét.

Nem, nem is a világegyetemét, hanem a festőét, aki szembesült és azonosult vele.

Döme Zsuzsa: Kegyelem

Színek elszakítva a valóságtól? A föld, a part, a tenger, az űr tárgyiasult valóságától? S elszakítva a formájuktól is?

mészszag a szájból

Bármilyen furcsa, de — lóugrásos képzettársításként — ott, a zürichi múzeumban, Caspar David Friedrich képe előtt jutott eszembe az a fiatal magyar festő, akinek étvágytalanság paraziták kiállítás megnyitására ma összegyűltünk.

Kollár Györgynek ugyan semmi köze a romantikához, se Friedrichhez, de legújabb képei révén is azok közé a festők közé tartozik, akik formailag teljesen elszakadtak a természettől, a világ érzékelhető tárgyaitól, de hangulatilag nem. Azok közé tartozik, akik harsányan vagy éppenséggel csöndesen azt vallják, hogy bár testi valónkban kénytelenek vagyunk a természeti idő, a természeti tér s a társadalmi körülmények hatalma szerint élni, de ezzel egyidejűleg, mint emberi lények, képesek vagyunk a létezés módozatai a rossz leheletet okozó termékek is lélegezni, az általunk teremtett idő és tér, az általunk teremtett képzetek rendjéhez igazodva.

Mert hány és hány olyan szellemi rendszert ismerünk, amelyeknek semmi közvetlen kapcsolatuk a természettel! Hány és hány olyan esztétikai alakzatot, melyről rögtön kiderül, hogy ott bujkál benne az érzékek gyönyöre, noha nem kapcsolódik kézzel megragadható formákhoz. Mészszag a szájból elvontság és érzékiség nem feltétlenül egymást kizáró ellentétek. Nem tűz és víz; ellenkezőleg egymást még ki is egészíthetik. De ebben az esetben nem a nappali világosságú tudatunkhoz szólnak elsősorban, hanem tudatalattinkhoz.

Kollár György itt látható negyvenvalahány festményét, rajzát ez az esztétikai lehetőség szülte és alakította.

mészszag a szájból

Tíz évvel ezelőtt, első esztergomi kiállításán szinte mindegyik képének volt még szavakkal megfogalmazható világa, melyet hol egy mártélyi tanyaképzet, hol egy takarékosan stilizált templomkert vagy egy ikonra illő parasztfej idézett föl.

A kezdő festő lelkén akkortájt Szentendre és Hódmezővásárhely osztozkodott. Később Kollár minden útjelző és elirányító tábláról lemondott, s Ascaris táplálkozás kívülre száműzött minden irodalmiasságot. Nem azért, mintha az irodalmiasság érvényét kereken tagadná, hanem azért, hogy képeit ő történetek és tárgyak nélkül, az abszolút festőiség határán belül hozhassa létre.

Csupa láz és lendület volt mindegyik képe: tűzkitörés, tavaszi naprobbanás, tarlótűz-emlék, salak-örvény, moha-izzás, szivárványra hasaló felhők. Ha nevet keresnék ennek a korszakának, azt mondanám rá, hogy nonfiguratív expresszionizmus. A most kiállított képeire pedig a nonfiguratív impresszionizmus illenék leginkább. Ezek persze csak szavak: kerülgetések és találgatások; az igazi megnevezés hiányában afféle sznobisztikus jelzők.

Igazi megnevezés? Nem ábrándhajszolás-e ez napjainkban? Hiszen a névadás még akkor is teljességismeretet tételez föl, ha csak töredékeket nevezünk is meg, ha csak kiváltságos csonkaságot. Még világosabban: megnevezni bármit csakis szerves kultúrában lehet, ahol a megnevezés: gazdagság s egyúttal az értékek autonómiája is; ahol nem roncsok és foszlányok úsznak egymással szemközt, hanem a teljességre hangolt önálló világok erősítik egymást.

De hol az a szerves kultúra manapság, amelyben teljességre törő életművek létrehozhatók? A harmadik világban? Aki végigzarándokolja a földrészeket s országaikat, kielégületlenül búcsúzik tőlük. Furcsa, bravúros, különc, hajmeresztő, nyegle, eretnek ötleteket még igen, de újjászülető képzőművészeti gondolatot nemigen talál. Mintha kívülről mindenki izgatottá, zilálttá vált volna, belülről pedig merevvé, azaz: üressé.

A szem hódítása

A század eleji modern irányzatok képviselői: futuristák, kubisták, szürrealisták egymás szájából kapkodva ki a szót, erőszakosan hirdették: le kell rombolni a múzeumokat, mészszag a szájból elaggottak és bénák.

Néhány évtized alatt le is rombolták valamennyit, s helyettük újakat emeltek, s népesítettek be modern remekművekkel. A rombolás ösztöne és lendülete sajnos nem mosódott ki a génekből, és a képzőművészeti kísérletezések folyamatos kényszere ott tart, hogy lassan nemcsak a Picassók, Chagallok, Mirók múzeumát verik szét a kortársak, hanem a festészet ősformáit is.

A vonalak, a színek, a szerkezetek alapformáit. Nem kell tehát csodálkoznunk azon, hogy egy olyan fiatal, tehetséges festő, mint Kollár György, itt Esztergomban, az európai kultúra partvonalán, védekezésre rendezkedik be.

Önmaga és a festészet védelmére is. Hisz ahogy a rajzolni tudás a mesterség egyik mészszag a szájból, a festeni tudás is az! Kollár fiatalon is kivételes mestere ennek a készségnek. A színek egymáshoz való viszonyával a lélekben mészszag a szájból — születő és elhaló — érzetek, érzelmek viszonyát képes kifejezni.

Szerette a névnapokat, disznótorokat, lakodalmakat. Meg is hívták a fejérváriak minden alkalommal. Egyszer azonban, hogy hazafelé dülöngött, belekapaszkodott tréfából egy paripának a legyezőjébe. A paripa oldalba rúgta.

Némelyik képe olyan, mint amikor repülőről néz le az ember roppant magasságból a földre, és csak elkülönülő foltokat lát: utakat, vízcsillogást, holt medreket, zöldet, zöldet és sárga cserepeket a nap kölcsönfényében fölragyogni. Ez a madártávlat azonban nem a szemmel érzékelhető térben bontakozik ki, hanem a lélekben.

Kollár festményei: lelkiállapotdokumentumok. Ha a természetből indul is ki, akár a Tisza körüli ártéri tájból vagy a Tata környéki salakdombok látványából, nem a szemmel láthatót stilizálja, hanem saját emlékeit.

Van Gogh számára, vagy Egry Józsefére, úgy volt egy-egy táj az elragadtatás, a derű, máskor pedig a fenyegetettség színtere, hogy megtartva saját karakterét, természeti alakzatait, a lélek belső mozgásához igazodott. A megcsavart törzsű, neurotikus fák, a szálkákból fölépülő emberi arcok Van Gogh lelki életének a megtestesülései voltak. Kollár, sok művésztársához hasonlóan, belebonyolódva az absztrahálás útvesztőibe, szinte tudatosan korlátozza önmagát.

Olyan kapaszkodókról mond le, amelyek segíthetnék.

Kissé úgy van ő is a dologias világgal, mint egyik-másik férfi a nőkkel, hogy csak a lelkükbe szeret bele. Szép, szép ez a nemes aszkézis, néha irigylésre méltó, de hosszú távon elmeddüléssel fenyeget. Tudjuk: meditáció nélkül nincs jövő, de puszta meditációra se lehet jövőt alapozni. Amit mondok, nem celofánba csomagolt vád Kollár György számára. Inkább lelkiismeretébresztés. Hiszen ha egy-egy festmény: mindenkor továbbgondolt valóság — ez a fölismert törvény érvényes magára a művészetre is.

Éppen ezért sohase mindegy, hogy a továbbgondolás folyamata merre és hova visz bennünket: az emlékezet lágyabb tájai felé vagy a világ életben tartásának zaklatottabb műhelyeibe.

Az a gyanúm, hogy ezeket a kérdéseket mi már föl se tesszük magunknak, mert túlzó alázattal elfogadtuk, hogy csak az egyén lehet kiszolgáltatottja totális erőknek: a politikák és a civilizáció sértő közönyének vagy hatalmának, s arra már gondolni se tudunk, hogy a viszony fordítva is állhat.

Pedig az emberiség életének sarkalatos változásai nemcsak nagy háborúk és nagy katasztrófák következtében zajlottak le, megesett, hogy lassú, de szívós stílusváltozások is mély fordulatot hoztak. A kifelé élés helyett a befelé fordulás forradalma; az ész világa helyett az érzelmeké.

A változásokba természetesen mészszag a szájból ugyanúgy beletartozhatnának a költészeten, a magatartáson, a filozófián, a festészeten belüli stílusváltások is.

A rombolást és a züllést szolgáló stílusok fölváltása valami mással. Valamivel, ami a részek, a részletek, a torz kivágatok megdicsőülésével nem elégszik meg többé. És nem elégszik meg a kort illusztráló esztétikákkal és a henye művészi gyakorlattal sem.

Annak apropóján túrtam ki, hogy ma megírtuk a Totalcarnál, hogy bemutatták az új Audi e-Tront. Ez pedig az előd, melynek ősbemutatójára annak idején elvittek a szupertitkos fejlesztőközpontba, ahol drámai lojalitásválságba sodortak: az exkluzív lehetőségért és bizalomért cserébe meg kellett írnom, hogy a kutatóközpont nyomasztó, a csúcsmodell pedig vacak. Külön szomorú, hogy a márkánál a következő években a drágán gyártható villanyautók helyett az olcsón elvégezhető emissziós csalás útját választották, ezért az igazgató jelenleg böriben ül.

Európa hasonló merészségek révén élt át már eddig egynéhány újjászületést. Üres okoskodás ez?

Üres remény? Lehet, de ne felejtsük el, hogy a kultúra nemcsak inspiráció és tudás, de erkölcsi és érzelmi döntés is.

Talán mindezt elhallgatom, ha közben nem érzem meg, hogy a kivételes tehetségű Kollár György is válaszút elé érkezett. Döntés elé.

A lírai absztrakció útját mindkét végéről bejárta. Eszközei készek, s most már csak lélekben és szellemben kell elkészülnie, hogy újabb magaslatoknak vághasson neki. Mikor tíz esztendővel ezelőtti, első nagy kiállítását megnyitottam, bevezetőmet azzal zártam, hogy Esztergom új festőt avat.

Egy törpe galandféreg terjedt, aki minden bizonnyal ebben a városban óhajt kiteljesedni. A szerény jövendölés első szakasza ezzel a kiállítással lezárult.

mészszag a szájból

Kollár számára a nehezebb, a nagyobb küzdelem holnap vagy holnapután kezdődik el. Mészszag a szájból már utaltam rá, a részletekben ő rangos értékeket teremtett meg s birtokol. Várni mostantól az vár mészszag a szájból, hogy a részletek meghódítása után keresse meg egy szervesebb és változatokban gazdagabb életmű megteremtésének a feltételeit. Erőt, kínlódni tudást, szertelenebb merészséget, jó lelkiismeretet és persze némi szerencsét is kívánok ehhez a közeljövőben elkezdődő, férfias munkához.